Iparművészeti Múzeum

A múzeum, amely megteremtette a magyar szecesszió nyelvét

Amikor a XIX. század végén felépült az Üllői úton, a kortársak közül sokan nem is értették, mit látnak. A szokatlan kupolák, a színes Zsolnay-kerámiák, a keleti motívumok és a magyar népművészetből merítő díszítések teljesen eltértek attól, amit addig monumentális középülettől megszoktak Budapesten. Ma viszont már szinte mindenki ugyanúgy tekint rá, mint a magyar szecesszió egyik legfontosabb remekműve.

És miközben az épület évek óta zárva áll, a története még mindig az egyik legkülönlegesebb a magyar építészetben.

Egy múzeum, amely Európában is úttörőnek számított

Az Iparművészeti Múzeum története jóval az épület megszületése előtt kezdődött.

Bővebben

A XIX. század második felében Európa-szerte egyre fontosabbá vált az iparművészet és a formatervezés szerepe. Londonban már működött a Victoria & Albert Museum, Bécsben pedig az Österreichisches Museum für Kunst und Industrie, amikor Magyarországon Rómer Flóris és Pulszky Ferenc kezdeményezték egy hasonló intézmény létrehozását. Az országgyűlés végül 1872-ben támogatta az új múzeum megalapítását.

A cél nem egyszerűen egy kiállítóhely létrehozása volt. Az intézménynek mintát kellett adnia a magyar iparnak, a kézművességnek és a formakultúrának. A gyűjtemény egyszerre szolgálta a művészetet, az oktatást és az ipari fejlődést.

A terv, amely teljesen más volt, mint bármi korábban

1890-ben pályázatot írtak ki az új múzeum és iskola tervezésére. A nyertes pályamű különös címet kapott: „Keletre magyar!” A tervet Lechner Ödön és Pártos Gyula készítette.

Lechner akkoriban már régóta foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy létezhet-e önálló magyar építészeti stílus. Úgy gondolta, hogy a magyar formanyelv nem más országok történelmi stílusainak másolásából születhet meg, hanem saját motívumokból, népművészeti mintákból és keleti hatásokból.

Az Iparművészeti Múzeum lett ennek az elképzelésnek az egyik legfontosabb megvalósulása.

Az épület egyszerre idézi az indiai, perzsa és iszlám építészet hangulatát, miközben minden részletében ott jelennek meg a magyaros ornamentikák is. A korszak konzervatív építészei közül sokan túl merésznek tartották a tervet. Hosszú viták kezdődtek arról, hogy egy ilyen szokatlan épület méltó lehet-e Budapesthez, azonban végül Lechner terve győzött.

A palota, amely kívül-belül új világot teremtett

Az építkezés 1893-ban indult el az Üllői úton.

A múzeum minden részletében különlegesnek számított. Már kívülről is teljesen eltért a korabeli budapesti középületektől. A zöldes-sárga Zsolnay-cserepekkel borított tető, a színes kupola, a kerámiadíszek és a hullámzó homlokzati formák inkább egy keleti palotára emlékeztettek, mint egy hagyományos múzeumra. Belül pedig még látványosabb világ fogadta a látogatókat. A kétszintes árkádsorral körülvett hatalmas üvegcsarnok természetes fényben úszott, a díszítőfestések és ornamentikák pedig szinte minden felületet beborítottak.

A Zsolnay-gyár nemcsak a külső kerámiaburkolatot készítette el, hanem az épület számos díszítőelemét is. A pirogránit technológia akkoriban technikai újdonságnak számított, és az Iparművészeti Múzeum volt az egyik első épület, ahol ilyen nagyszabásúan alkalmazták.

Lechner az épület kialakítása előtt tanulmányutat tett Londonban is, hogy megismerje a Victoria & Albert Museum működését. Nemcsak látványos épületet akart tervezni, hanem modern, jól működő múzeumot is.

Az épület, amely megosztotta a kortársakat

Amikor 1896-ban Ferenc József jelenlétében megnyitották az Iparművészeti Múzeumot, a közönség egyszerre csodálta és vitatta az épületet.

Sokan zseniálisnak tartották.

Mások túl díszesnek, túl szokatlannak vagy egyszerűen „nem eléggé európainak”.

A külföldi szakma viszont kifejezetten érdeklődéssel fogadta Lechner munkáját. Az épület hamar a korai európai szecesszió egyik fontos alkotásává vált. A múzeum ráadásul nemcsak kiállítóhelyként működött. Az épületben iskola, könyvtár és műhelyek is helyet kaptak, így valódi művészeti központként működött.

Háborúk, sérülések és eltűnt díszítések

A XX. század súlyosan megviselte az épületet. A második világháború alatt bombatalálatok és belövések érték a múzeumot. Megsérült a kupola, elpusztult az üvegcsarnok tetőszerkezete, több dekorációs elem eltűnt vagy megsemmisült.

Az újjáépítés ugyan viszonylag gyorsan megtörtént, de nem minden részletet állítottak helyre eredeti formájában. A korábbi színes belső festések nagy részét leegyszerűsítették vagy teljesen eltüntették. 

Az 1950-es és 60-as évek átépítései során további módosítások történtek. Közben az épület állapota folyamatosan romlott. A metróépítés miatt megemelkedett talajvíz károsította az alapokat, a tetőszerkezet több helyen beázott, a kupola pedig idővel életveszélyessé vált. 2011-ben már az ikonikus lanternát is le kellett emelni.

A múzeum, amely ma is felújításra vár

Az Iparművészeti Múzeum 2017-ben bezárt. A tervek szerint néhány év alatt teljes rekonstrukció valósult volna meg, új kiállítóterekkel, modern múzeumi infrastruktúrával és a régóta hiányzó Hőgyes Endre utcai szárny beépítésével. A cél az volt, hogy a múzeum ismét Európa egyik vezető iparművészeti intézményévé váljon.

A felújítás azonban azóta is húzódik.

Miközben az épület állapota tovább romlik, az Iparművészeti Múzeum ma is Budapest egyik legerősebb építészeti szimbóluma maradt. Sokan Lechner Ödön legnagyobb alkotásának tartják — annak az épületnek, ahol először született meg igazán a magyar szecesszió saját nyelve.

Bár kapui jelenleg zárva vannak, története továbbra is ott él az Üllői út fölé emelkedő kupolákban, a Zsolnay-díszekben és Budapest egyik legkülönlegesebb építészeti örökségében.

A képek forrása: Iparművészeti Múzeum